fogolyszinű magyar tyúk

Bevezetés A régi magyar tyúkfajták kialakulása A honfoglaló magyarok valószínűleg Ázsiából hozták be parlagi tyúkjaink őseit. Az ásatási leletek szerint ezek a tyúkok a római kori tyúkféléknél kisebbek voltak, tojásuk 38–40 g lehetett. A magyar parlagi tyúk kialakulásában szerepet játszottak még a tatárjárás idején Európába behozott nagyobb testű, piros füllebenyű ázsiai tyúkféleségek, majd a török hódoltság idején hazánkba került balkáni és kisázsiai eredetű tyúkok. A lakatlanná vált területekre nyugatról betelepített lakosság szintén hozott magával különböző baromfiféléket, illetve fajtákat. A ma ismert, őshonosságuk alapján védett magyar tyúkfajták és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a 19. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakultak ki a parlagi állományokból. A tenyésztés során több színváltozatot különítettek el, melyek egy részét ma önálló fajtaként ismerjük. A magyar tyúk A sárga, fehér, kendermagos és fogolyszínű tyúkjaink azonos alapfajtából formálódtak eltérő típusúvá, fajtaváltozattá, majd fajtává. Parlagi tyúkjaink állományaiban már a középkorban fellelhetők lehettek bizonyos színtípusok. Tetszetős külsejüket több szakírónk említi, súlyuk 1,25–1,50 kg volt. A 19. század végétől több külföldi fajta (langshan, brahma, plymouth rock) játszott szerepet a magyar parlagi tyúk újabb átformálásában. A magyar tyúkfajták több tenyésztő közreműködésével alakultak ki az 1800-as évek végén. A tenyésztés alapanyagát a parlagi állományok különböző színű egyedeiből válogatták. A fehér magyar tyúk, a sárga magyar tyúk és a kendermagos magyar tyúk tenyésztésével a IX-XX század fordulóján már igen sokan foglalkoztak. A magyar tyúk az akkori fogalmak szerint gyors fejlődésű volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a magyar tyúk rántanivaló csirkéje 9–10 hetes korban és 600 g-os testsúlyban volt alkalmas piaci értékesítésre. Báldy Bálint a magyar tyúkot a kettős hasznú (tojás, hús) típusba sorolta. Megkülönböztette a magyar tyúk „javítatlan” azaz parlagi változatát és az abból nemesített színváltozatokat: a sárga, a fehér, a kendermagos és a fogolyszínű magyar tyúkot. Egy kormányhatározat értelmében a sárga magyart a Dunántúlon, a fehér magyart az Alföldön, a kendermagos magyart pedig a Tiszántúlon és az északi hegyvidéken kellett terjeszteni (a fogolyszínű szaporítására területi megjelölés nem volt). A 19–20 század fordulóját követő évtizedekben és a két világháború között nemesített magyar fajták tenyészetei a második világháború alatt nagyobbrészt eltűntek. Újbóli kialakításuk először a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetben (KÁTKI), majd az 1940-es évek végétől több intézményben és gazdaságban zajlott. 1949-ben az ország keltető központjaiban már 160 ezer magyar fajtájú naposcsibét keltettek és értékesítettek. A baromfiipar kialakulása, a tömegellátás igénye az egyoldalúan hús vagy tojástermelő fajták és hibridek elterjedését eredményezte. A folyamatos termelés növelése érdekében hazánkban is a nagyhozamú külföldi fajták kerültek előtérbe. Az egyhasznú fajták behozatalával rohamosan csökkent az őshonos vagy már meghonosodott gazdasági állatfajták száma, az 1960-as évek elejére a sárga magyar tyúkfajtán kívül nem maradt fenn üzemi méretű tenyészállomány. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium 1973-ban határozatot hozott az ősi jellegű állatfajták megőrzésére. A génmegőrzési program keretében a sárga magyar tyúkot Mosonmagyaróváron az egyetemi tangazdaságban tenyésztették tovább, ahol a fajtát minden más sárga magyar állománytól függetlenül tenyésztették ki az 50-es évek elején. A kendermagos tyúk génbankját 1976 tavaszán a Duna-Tisza közén talált fajtatiszta állományokból az Állatorvostudományi Egyetem Hódmezővásárhelyi Tanüzemében hozták létre. Fehér magyar tyúkállomány két makói kistenyésztőnél maradt fönn 1978-ig, melyből Gödöllőn alakítottak ki egy génbanki állományt. 2 A régi magyar tyúkfajták és színváltozataik ismertetése A magyar tyúk a középnagyságú, kettőshasznú fajták közé tartozik. A tyúkok súlya 2,0–2,3 kg, a kakasoké 2,5–3,0 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú és általában sárga láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Fejük kicsiny, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen csipkézett egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindenkor teljesen élénkvörös. A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke finom rostú és ízletes, húsa kitűnő, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. Csirkéi 8–10 hetes koruktól már értékesíthetők voltak. Az 1930-as években Gödöllőn kezdett nemesítő munka eredményeként tojástermelése elérte az évi 140–150 darabot, mely alapján kitűnő kettőshasznú fajtaként tartották számon évtizedekig. A nemesítés során több színváltozatot alakítottak ki. Legelterjedtebb a fehér, kendermagos, a sárga és a fogolyszínű változat volt. A fogolyszínű magyar tyúk A tojó alapszíne az egész testre kiterjedően barna, hasonlít a fogoly színéhez. Finom rajzú tollazata a mellen vöröses, a nyakon, vállon és háton (a nyeregtollakon) sárgás, a test hátsó részén és a hason szürkés árnyalatú. A farok és a szárny evezőtollai feketék vagy sötétbarnák. A nyaktollakon fekete, keskeny csíkok láthatók, úgyszintén a mell-, hát- és szárnytollakon is keskeny, barna sávokból álló a toll körvonalához hasonló rajz található (rajzolt toll). A kakas 3 nyak- és nyeregtollazata aranysárga, piros árnyalattal. A nyak- és nyeregtollak hosszában vékony, fekete csík látható. A fej tollazata narancsvörös, a nyereg, a váll és a hát felső része barnáspiros, a mell, a has és a combok fedőtollai pedig feketék. A kakas sarlófaroktollai szintén feketék, zölden zománcolt árnyalattal. Csibéik pelyhezete középbarna, világosabb tarkázottsággal élénkített, vadmadárszerű színeződésű. Tojásaik színe a többi magyar tyúkfajtához hasonlóan világosbarna vagy barna. A fogolyszínű magyar tyúkokat a Dunántúlon, valamint a szárnyas ragadozóktól jobban veszélyeztetett erdős területeken szaporították. Az elmúlt évek génmegőrző tevékenysége keretében a fajta még fellelhető egyedeinek összegyűjtésével az MGE tenyésztői kialakították a fogolyszínű magyar tyúk génbanki állományait. A fajta újbóli, hivatalos elismerésével valamennyi régi magyar tyúkfajta fenntartásának feltételei megteremtődtek.